Hát igen... Megérkezett a várva-várt 7.fejezet. Eddigi pájafutásom során, ez lett a leghosszabb fejezetem:) Olyan dolog fog történni ebben a fejezetben, amiről nem is álmodnátok.:D Remélem tetszik, és a KRITIKÁKAT még mindig várom! Öhm... talán egy 12-es karika nem ártana:D Jó olvasást.
Szenvedély
(Esme szemszöge)
Hosszú napnak ígérkezett, mert 3 nap múlva esküvő és Emeline tökéletes esküvőt akar. Sajnáltam Edwardot, pedig mindenkinek azt mondja, hogy nagyon boldog Emivel. De az anyai ösztönt nem lehet megtéveszteni. Érzem, hogy a fiam nem boldog ezzel a nővel, bár akkor nem éretem, hogy mért kérte meg a kezét. És pont most, hogy Bella is itt van…
Alice azt ígérte nekem, hogy ma áthozza Belláékat is magával, és majd mondanak nekem valamit. Mit titkolhat előlem Alice? Mivel ma nem nagyon volt kedven hallgatni Emeline nyavalygását, ezért felmentem inkább pakolni. Lassan telt az idő, de amikor meghallottam a közeledő lépteket az erdő felől megörültem, hogy végre találkozhatok Velük. De mégsem… nem Ők jöttek, hanem még 2 vendég. És ezek közül a vendégek közül senki sem vegetáriánus, csak a Denali klán. Carlisle sem díjazza nagyon ezt az esküvőt, ahogy Én sem, Alice sem, Jasper sem, még Emmett sem, de Ő nem szólhat semmit, ha nem akar összeveszni Rosalieval. Hát igen… Rose volt a családban az egyetlen (Edwardon kívül L), aki kedvelte Emit. Amikor Alice visszautasította annak a lehetőségét, hogy Ő szervezze meg az esküvőt, nem csak Emi, hanem Rose is teljesen kiborult, aztán hogy segítsen a „barátnőjének” elvállalta Ő a szervezést.
És ekkor végre meghallottam Alice összetéveszthetetlen, csilingelő nevetését. Aztán hallottam amint belépnek az ajtón. És akkor Emi undorodva megszólalt.
- Hát ezek meg mit keresnek itt?- legszívesebben lementem volna, és leütöttem volna a lányt. Nem hiszem el, hogy három nap múlva már a család tagja lesz. Igaz, mindig is szerettem volna, ha Edward megtalálja a párját, de ez…
- Mi csak jöttünk, hátha kell egy kis segítség- elképzeltem, hogy ehhez a mondathoz vajon milyen képet vághat Alice, és nevethetnékem támadt. Aztán hallottam amint elindulnak felfele. Érthetetlen izgatottság járt át, és akkor kinyílt az ajtó, Én pedig mosolyogva fordultam meg. Végignéztem rajtuk, de amikor megpillantottam Nessiet, teljesen ledöbbentem.
-Ő…- kezdtem bele, de nem is tudtam, hogy mit mondhatnék.
- Igen anya! Renesmee az, akinek gondolod- mondta Alice halkan, én pedig nem tudtam tovább megálljt parancsolni magamnak. Zokogva vetettem magam Bella és Nessie nyakába. Hallottam, amint Jasper belesúg valamit Alice fülébe, de nem figyeltem most rájuk. NAGYMAMA LETTEM!!! Hihetetlen érzés volt.
- Te észrevetted?- kérdezte Bella kissé elcsodálkozva.
- Hát hogyne! Hiszen ez eléggé feltűnő. Nem is értem, hogy a többieknek mért nem szúrt szemet, Nessie kinézete- válaszoltam még mindig meghatódva.
- Annyira hiányoztatok!- suttogta boldogan Bella, és Nessie is levakarhatatlanul vigyorgott.
- Te is nekünk! És annyira sajnálom, hogy hagytuk eddig elfajulni a dolgokat- utaltam az esküvőre. Bella és Nessie erre cinkosan összenéztek. –Miről nem tudok?- kérdeztem végül.
- Tudod Esme nem lesz esküvő, hála Alice tervének, amibe még minket sem avatott be. De az a lényege hogy meg fogjuk állítani az esküvőt- magyarázta Bella.
Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó. Jasper rohant be rajta, és a kezében… ott volt Alice. A lányom remeg, és nyöszörgött kínjában.
- Mi történt?- kérdeztem rémülten. Ekkor már az egész Család, hangsúlyozom csak a Család a szobában volt. Jasper óvatosan lefektette az ágyra Alice remegő testét.
- Éppen mentünk le a lépcsőn, amikor hirtelen összeesett és remegni kezdett, meg nyöszörgött- Jazz hangja kétségbe esett volt. Elhiszem, hiszen ha Carlisle-al történne valami, Én is így viselkednék.
- Mit tehetünk érte?- néztem rá a férjemre, miközben Alice homlokát simogattam. De Carlisle is csak tehetetlenül rázta a fejét.
- Nem tudom. Ilyet még életemben nem láttam.
- Az Isten szerelmére Carlisle! Csináljatok már valamit! Nem tudom elhinni, hogy Ti így, tétlenül tudjátok nézni Alice szenvedését!- fakadt ki végül Jasper.
- Nyugodj meg Jasper! Nem lesz sem…- próbáltam megnyugtatni, de ekkor Alice hirtelen felzokogott, és mindenki legnagyobb döbbenetére még a könnyei is elkezdtek fogyni. Gyengéden letöröltem őket a lányom arcáról, és akkor éreztem, hogy a könnycseppek melegek. És ekkor felébredt Alice és egyből az arcához kapott, ami még mindig vizes volt.
- Mi történt velem?- kérdezte meg rekedten. Jasper át akarta ölelni, de Alice elhúzódott tőle, és mintha valami különös fény gyúlt volna a szemében, de aztán újra kitört belőle a zokogás. Jasper nyugtatgatta, és Alice már hagyta, hogy átölelje.
Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, és belépett rajta Emeline. Mondtam már, hogy ki nem állhatom ezt a csajt?
- Mi történt? Mit csinálsz Alice? Csak nem féltékeny vagy, és tönkre akarod tenni az esküvőm? Biztos láttad, hogy ma érkezik meg a ruhám, és ezért hátráltatsz minket! És Jaspert is folyton elviszed, hogy ne tudjon nekem segíteni- mind ezt olyan hangon mondta, hogy szegény Alice csak még jobban elszomorodott. Én nem tudom, hogy mit látott, de biztosan nagyon szomorú dolog lehetett, hiszen Alice nem szokott sírni. Lehet, hogy azt látta, hogy nem sikerül megállítani nekik az esküvőt?
- Bella! Mi lenne, ha mától átköltöznék hozzátok?- kérdezte Alice csendesen. Ez nem lehet igaz! Emeline nem teheti ezt! Miatta nem lehetek az unokámmal, és most már a lányomat is elveszi tőlem. Én csak álltam, amíg Alice elindult a szobájába. hallottam, hogy Jacob valami kis viccel próbál jobb hangulatot teremteni. Lassan, emberi tempóban kisétáltam a folyosóra, amikor kinyílt Alice szobájának az ajtaja és… a lányom vidáman szökdécselve kitáncolt a szobából. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, amitől hirtelen így megváltozott a kedve. Amikor az arcára néztem láttam, hogy kicsit mosolyog, de valamin nagyon gondolkodik.
A nap jól telt, mert Alice mindig ott kotnyeleskedett, ahol Emit a legjobban tudta bosszantani. A nap végére „szegény” lány már majdnem felrobbant a dühtől. Idő közben Victoria, Jacob és Nessie is felszívódott, ezért már csak Bella és Alice volt itt, és Ők is éppen búcsúzkodtak. De csak az után kezdődött a szenvedés, miután elmentek…
Emeline kivágta a hisztit, és mindenért Engem hibáztatott. Carlisle, és a többiek (Rose és Edward is) kiálltak mellettem, erre Emi megsértődött, és felvonult a szobájába. Rosalie azt akarta, hogy Edward menjen utána, de a fiam azt mondta, hogy most inkább kiszellőztetné a fejét, és elfutott…
(Edward szemszöge)
Elmentek… Hiába tudtam, hogy holnap újra láthatom Őket, ez a hír mintha tőrként fúródott volna a szívembe. De nem is az volt a baj hogy Victoria, Jacob, Renesmee (még akkor is, ha vele kapcsolatban fura érzésem van) és Alice ment el, hanem az hogy Bella! Pedig ezt nem szabadna éreznem, hiszen három nap múlva lesz az esküvőm.
- Látod Esme! Ez a Te hibád! Ha nem vagy velük olyan kedves, nem maradnak itt, és nem teszik tönkre az előkészülete!- ordította Emeline az anyám arcába. Esme sírva fakadt. Felment bennem a pumpa. Hiába a menyasszonyom, ehhez még neki sincs joga. Sőt, senkinek sincs ehhez joga!
- Emeline állj le!- mondtam egyszerre Carlisle-al. Mindenki megütközve nézett Rám, hiszen Én voltam mindig az (meg Rose) aki védte Emit.
-Ő az Anyám! Nem beszélhetsz vele így!- sziszegtem a menyasszonyom arcába, mire Ő bevágta a durcit, és felvonult a szobájába.
- Edward, menj utána! A Te menyasszonyod!- parancsolt Rám Rose, de nekem most nem volt kedvem hallgatni Emi nyavalygását, és azt hogy hogyan mocskolja az anyámat.
- Menj utána Te, ha annyira akarsz! Nekem most ki kell szellőztetnem a fejemet- vágtam vissza Rosalie-nak, aztán se szó, se beszéd elrohantam.
Csak pár perce rohanhattam az erdőben, amikor meghallottam egy ismerős hangot. Gyorsan elindultam a hang irányába, és nem is tévedtem. Alice ott zokogott Bella karjában, míg az szerelmem (mert ezt le sem tagadhatnám!!!) halkan nyugtatgatta.
- Mi a baj?- kérdeztem halkan, és közelebb mentem.
- Edward?!- kérdezte hitetlenkedve Bella. Erre Alice is felkapta a fejét. Az arcán két csík jelezte a könnyei útját. Szóval megint olyan különös látomása volt?
- Megint látomásod volt?- kérdeztem együtt érző hangon, és Én is letérdeltem melléjük.
- Igen…- suttogta Alice, de a zokogástól elcsuklott a hangja.
- Alice mit láttál?
- Én… már a házban is… ugyan ezt láttam… hogy Jasper… Jasper meg…- de nem bírta befejezni. Újra Bella vállára hajtotta a fejét, és zokogott. Én kérdőn néztem Bellára, miközben végigsimítottam Alice fején.
- Azt látta, hogy Jasper megcsalja egy Maria nevű lánnyal- válaszolta meg a húgom helyett Bella a kérdést. Maria… mintha hallottam volna már ezt a nevet Emeline gondolataiban. De most nem ez volt a lényeg, hanem a húgom!
- Mennyünk haza!- suttogta Alice, de amikor fel akart állni, majdnem összerogyott. Én gyorsan felkaptam, és intettem Bellának a fejemmel hogy kövessem.
Amikor oda értünk a házhoz, kicsit csodálkoztak, rajta hogy tudom hol laknak, felvittük Alice-t Bella szobájába, és leraktam az ágyra. Ekkor lépett be az ajtón Jasper, és döbbenten nézett rám.
- Megint látomása volt! Jobb lenne, ha itt maradnál vele- mondta halkan Bella. Alice csak gyengén elmosolyodott és bólintott, hogy hagyjuk Őket kettesben.
- Sétálunk egyet?- ennél hülyébbet nem is kérdezhettem volna. Bella elkerekedett szemekkel nézett rám, aztán bizonytalanul bólintott. Amíg kisétáltunk a házból, hallottam, hogy az egyik szobában szól a TV, és a többiek ott vannak. Nem hiszem, hogy különösebben érdekelné Őket a műsor, de nem akarnak zavarni.
- Futunk?- nézett rám kérdőn Bella, és pedig halvány mosollyal bólintottam. Aztán elindultunk…
Átadtuk magunkat a futás örömének. Ilyenkor mindig olyan felszabadult vagyok. Most, hogy Bellával lehetek, százszor is elátkozom magamat, amiért megkértem Emeline kezét. De ez egyességet nem bonthattam fel különben Bella már lehet, hogy halott lenne. Sőt, ahogy Emi természetét ismerem, biztos! ( Szerző megj.: Azoknak akik nem értenék: Amikor Edward és Bella még jártak Emeline egyszer meglátogatta a Culleneket, és féltékeny volt Bellára. Meg akarta ölni, hogy Edward végre szabad legyen, és ekkor Edward egyességet kötött vele. Ha elmegy, és békén hagyja Bellát, Edward majd teljesít neki egy szívességet, és ez a nagy szívesség az volt, hogy vegye el feleségül.) Amikor rájöttünk hol is vagyunk, megtorpantunk. Észre sem vettük, mikor jutottunk el a rétre. Arra a rétre, ahol Bella először látott engem csillogni. Sok szép emlék köt ide, és Emi ezt akarja, hogy itt legyen az esküvőnk. Így bemocskolni ezt a helyet!
Csodás volt a rét így holdfénybe. Bella legnagyobb döbbenetemre felnevetett, és elindult a rét közepe felé engem is magával húzva. Amikor kb. a közepén voltunk megállt, aztán leült a földre, és mivel még mindig fogta a kezem, és is követtem a példáját. Most úgy éreztem igaz boldog vagyok. Most nincsen Emeline, nincsen esküvő. Csak mi ketten vagyunk.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba…- a szavak akaratlanul csúsztak ki a számon. Bella csodálkozva nézett fel rám. Én magam is elcsodálkoztam rajta, hogy mért pont ezt mondtam. Talán, mert ez volt az igazság? Az meglehet…
- De a buta bárány már koránt sem olyan törékeny, mint volt, úgyhogy… csókolj meg!- most rajtam volt a sor hogy ledöbbenjek. Alig fogtam fel Bella mondandóját, de az arcom már meg is indult az övé felé. Már csak már milli hiányzott, és akkor…
(Bella szemszöge)
Nem is tudtam, hogy mért ezt mondtam, talán mert már olyan régóta vágyok az érintésére, a csókjaira? Láttam a szemében a döbbenetet, de az arca egyre közeledett az enyém felé. Már, csak pár milli választott el minket, aztán az ajkaink összeértek. Hihetetlen érzés volt Őt csókolni. Nem mintha eddig nem csókolóztunk volna egyszer sem, de nem úgy hogy mind a ketten vámpírok vagyunk. A csók egyre mélyült, és az ujjaim már a hajában kalandoztak. Hátra döntött a fűben, és fölém gördült. A szenvedély hirtelen lett úrrá a testünkön, és már nem tudtunk megállj parancsolni magunknak. Tisztában voltunk vele, hogy ezt nem szabadna, de nem ellenkeztünk. Hallottam amint a pólóm reccsenve szakad le rólam, de nem foglalkoztam vele. Az ujjaim türelmetlenül gombolták Edward ingjét, és amikor meguntam, Én is kíméletlenül letéptem róla.
Gyorsan váltunk meg a ruháinktól, és csak csókoltuk egymást, és csókoltuk egymást, aztán megtörtént… Emlékeztem még rá, hogy milyen is volt emberként megélni ezt a gyönyört, de ez teljesen más volt. Sokkal intenzívebb érzés volt, mint amire számítottam…
Egymás karjaiban feküdtünk, amíg vártuk, hogy a légzésünk rendes ütemre lassuljon. Még mindig képtelen voltam elhinni a történteket. Lehet, hogy ez csak egy álom! De nem, mert a vámpírok nem tudnak álmodni.
És akkor eszembe jutott valami, ami teljesen lerombolta az örömömet. Mi van ha Emeline- nel is ezt csinálja esténként. Kibontakoztam Edward karjai közül, és felültem. Az arcomat a kezeimbe temettem, és kitört belőlem a zokogás. Már Edward is ült, és óvatosan magához húzott, és elkezdte simogatni az arcom.
- Mi a baj?- kérdezte halk, bársonyos hangján.
- Remélem elégedett vagy magaddal? Mond, meg őszintén Én vagyok a jobb, vagy Emeline?- kérdeztem gúnyosnak szánt hangon, de a sírás ezt eléggé eltompította.
- Hogy mi… ?- kérdezett vissza döbbenten.
- Jaj, Edward! Most komolyan, ki a jobb, Emeline vagy Én?
- Bella ezt te sem gondolhatod komolyan?!
- Pedig Én teljesen komolyan gondolom!- néztem határozottan a szemébe.
- Hát jó! Ha biztosan tudni akarod, akkor válaszolok. Az igazat megvallva, te vagy az egyetlen nő, akivel egész életem (már ha ezt lehet életnek hívni) során lefeküdtem- a végén már mosolygott.
- És ezt mért volt olyan nehéz kinyögni?
- Hát… kellett egy kis feszültség!- nevetett fel.
- Edward néha olyan egyszerű lenne téged utálni!- jelentettem ki kegyetlenül, mire egyből abbahagyta a nevetést.
- Azt ugye tudod, hogy ez majdnem egy házasságtöréssel ér fel?- kérdeztem végül kuncogva.
- Ohó! Nem eszik azt olyan forrón Bella! Az esküvőm csak három nap múlva lesz- nem lehetett nem észrevenni az arcán átsuhanó árnyat.
- Oké, igazad van! Valami vidámabb téma?- kérdeztem gyorsan.
Ekkor megláttuk a felkelő napot, és mind a ketten abban gyönyörködtünk. Lehet, hogy inkább haza kéne mennünk? Nem lenne jó, ha meztelenül, egymás karjaiban meglátna valaki. És itt van a bökkenő. A ruha!
- Edward, öhm… miben fogok haza menni? A ruháimmal elég szépen elbántál- ráncoltam össze a homlokomat.
- Nekem mindegy hogy mibe mész haza! Az a te szívügyed! De ezt nézd meg- emelte fel az ingjét a földről, ami valljuk be elég ramaty állapotban volt. Ha ember lennék, most tuti fülig pirultam volna. –Lehettél volna finomabb is! Ez volt a kedvenc ingem, és tudod mire valók a gombok?
- Edward Cullen! Most azonnal fejezd be, különben…- morogtam rá játékosan, de félbe szakított.
- Különben mi lesz?- kérdezett vissza.
- Különben… különben… jaj, maradjál már! Muszáj így nézned rám?!- kérdeztem felháborodást tettetve. Komolyan, lassan úgy viselkedünk, mint az ovisok. Itt nevetgélünk, és hülyülünk össze-vissza.
Végignéztem a ruháimon. A nadrágom még használható volt, és a pólómat is fel lehetett még húzni, de a többi… Edwardnak csak a farmerja volt használható. Lassan felöltöztünk (ez valahogy nem ment olyan gyorsan, mint a vetkőzés J) és elindultunk, emberi tempóban hazafelé. Még mielőtt elváltunk volna, Edward magához húzott, és megcsókolt.
Ezek után mind a ketten futni kezdtünk, csak remélni tudtam, hogy senki sincs már a szobámba, de amilyen az Én szerencsém… De még ne haladjunk ilyen előre! Ebből a mai éjszakából csak egyre tudok következtetni: Edward nem szerelemből veszi feleségül Emit. Sőt, egyáltalán nem is akarja. Ez az egész olyan, mint egy kényszeresküvő, de mivel nincs nagyobb okuk, hogy mért ne házasodhatnának össze, ezért kötelező. Nincs olyan nagydolog, mint egy gyerek… Vagy mégis? Az ajkaim gonosz mosolyra húzódtak. Mennyire meg fog lepődni mindenki az esküvőn. Igaz, most is elmondhattam volna Edwardnak hogy Nessie az Ő gyereke, de nem lett volna ugyan az a hatás. Jobb lesz majd holnap után, amikor mindenki előtt megszégyeníthetjük Emelinet. Lehet, hogy Edward mégis érez irántam valamit?
Ez volt az utolsó gondolat, mielőtt beugrottam volna a szobám ablakán. Pech! Alice ott állt, és láthatóan rám várt. Hiszen ő mindent látott! –villant be a tudatomba.
- Szia, Bella! Annyira örülök, hogy ez történt!- ugrott a nyakamba boldogan. Én is örültem! De még hogy! Hiszen lassan 200 éve vártam erre…
